Változnak az idők

A gyerekkori emlékeket betemetik az isztambuli városrehabilitáció törmelékhalmai



 

İstanbul, Turkey  A Kaya Palasban nőttem fel, és most, amikor e sorokat írom, ezt az Isztambul ázsiai oldalán álló 14 emeletes épületet már nem fedi tető. A helyén gépek, amelyek fentről lefelé, emeletről emeletre szaggatják szét a házat. Mire e cikket bárki is olvashatja, gyermekkorom palotája megsemmisül.

Kilátás Beyoğluból /Isztambul flickr/cc/Juraj Patekar

A lakásunk a Fenerbahçe Orduevire, Isztambul legfelkapottabb katonai tisztiklubjára nézett, amely a Herceg-szigetekre nyíló kilátással és saját mini állatkerttel büszkélkedik. A Kaya Palas sok-sok évig a világ közepét jelentette a számomra. Ott szereztem legkorábbi emlékeimet, ott tanultam meg olvasni és vívtam ádáz csatákat a nővéremmel. Az épület parkolójában tanultam meg görkorcsolyázni, és az előcsarnokában vártam a sötét hajnali órákban az iskolabuszra, hogy átvigyen Isztambul ázsiai oldaláról az európaira. Abban a lakásban közölte velem anyám, hogy elválik apámtól, és a Kaya Palasban ücsörögtem az angolórákon is a tanárral, akit azért vett fel, hogy felkészítsen minket az USA-ba való áttelepedésre. Attól a szőke hölgytől tanultam, hogy a radír neve „gumi”.

A kormány indította a városszerte zajló újjáépítési programot

Nem csak a Kaya Palast bontják – a környék épületeinek a fele vagy a bontás vagy az újjáépítés valamelyik fázisában van. Ezt úgy hívják, Kentsel Dönüşüm, városrehabilitáció. Egy közelgő nagy földrengés ürügyével, amely elkerülhetetlenül meg fogja rázni ezt a gigantikus, 15 milliós metropoliszt, a kormány városszerte zajló újjáépítési programba kezdett, hogy lerombolja azokat az épületeket, amelyekre rásütik, hogy çürük , „roskatag”.

Az eljárás egyszerű: bármelyik lakó kérvényezheti az önkormányzatnál, hogy egy szakértő felmérje a ház földrengéskockázatát. Ha a házat „roskatagnak” ítélik – és jó eséllyel így lesz –, az önkormányzat és a vállalkozók, akiknek ez gyorsan dagasztja a zsebét, máris igyekeznek meggyőzéssel, kényszerrel vagy akár fenyegetéssel rávenni a szkeptikus lakókat a bontásra. Egy újabb, jobb és feltételezetten földrengésállóbb épület nő ki akkor a helyén, és a lakók életminősége javul. Ezt a mesét tálalják szépen becsomagolva az önkormányzatok honlapjai.

A városrehabilitáció nem hagyja érintetlenül az olyan szegényebb negyedeket sem, mint Tarlabaşı, amelyet Isztambul legfelkapottabb városrészei vesznek körül. © Kai Simmerl

Nem meglepő, hogy a városi megújulás egyik legfeltűnőbb színtere az Isztambul ázsiai partvonala mentén Kadiköytől Kartalig húzódó luxusnegyedek területe, ahol ha nem is lehetetlen, de nehéz anélkül végigmenni egy utcán, hogy építési területbe ne ütköznénk. Természetesen nem maradtak érintetlenül az Isztambul legkeresettebb városrészei közé ékelődő szegényebb negyedekből álló zárványok sem, mint Sulukule, Tarlabaşı vagy Balat. A régvolt Isztambul nosztalgikus hangulatát őrző apró utcáikat kiürítették, ódon házaikat lerombolták, hogy legyen hely az újaknak, amelyek e negyedek régi lakói számára megfizethetetlenek.

Az 1999-es földrengéskor tízezrek vesztették életüket

Az újságok tele vannak a városrehabilitáció valódi, mögöttes ösztönzőiről felállított elméletekkel, a megkárosított és áldozattá váló bérlőkről és tulajdonosokról szóló színes cikkekkel, olyan civil megmozdulásokról szóló beszámolókkal, amelyek egész negyedeket próbáltak megmenteni a nagy építkezési vállalkozások buldózereinek fullasztó szorításából, de hiába. Ugyanakkor nagyon is él az emléke az 1999 es földrengésnek, amelynek Isztambul és a környező városok lakosainak tízezrei estek áldozatul. Az, hogy nagy földrengés fenyeget, és hogy a város nincs felkészülve rá, szóról szóra igaz. Meglehet, a városrehabilitáció szükséges rossz, de Isztambul legtöbb lakóját mintha nem is csak egy kissé zavarná a vele járó kényelmetlenség.

Azóta, hogy 1997 ben anyámmal és a nővéremmel Kaliforniába költözünk, nem vagyok a Kaya Palas, sem Isztambul lakója. Mégis gyakran gondolok a régi, ottani szobámra. Anyám hiába kiabált velem, kidekoráltam a falát: először csak krétával vázoltam fel rá a feliratokat (nyugi, anya, könnyen le lehet radírozni), azután lemoshatatlan tintával ki is festettem őket. Amikor kifogytam helyből a négy falon, következett a plafon, aki csak belépett a szobámba, létrára mászott, hogy otthagyhassa a keze nyomát a plafonon. A tizenhárom éves lány, aki elindult onnan, hogy amerikaivá váljon, a krétás falak között hagyta önmagának egy részét, amely Törökországhoz tartozott, egy részt, amely sosem szűnt meg töröknek lenni/azóta is török maradt.

Ez részben annak köszönhető, hogy az Iğrıp utca sosem hagyott el engem. Minden évben hazautaztunk egyszer a nagyszüleimhez, akik még mindig abban az utcában laknak, a mi régi házunkkal szemben. Én pedig minden egyes alkalommal megnéztem magamnak gyerekkorom panelházait, felpillantottam a 13. emeletre, és felidéztem a régi szobámat, mintha minden úgy lenne benne, ahogy hagytam. Olykor sokáig elábrándoztam rajta, magamban beszélgetve a kislánnyal, aki annak idején folyton az ablakban bámészkodott, és azt kívánta, bárcsak már felnőtt lenne. Egyszer kétszer megfordult a fejemben, hogy becsöngetek, megkérem a mostani lakókat, hadd nézzek körül. Sosem tettem meg.

A városrehabilitáció a nagyszüleim ajtaján is bekopogott

A városrehabilitáció néhány évvel ezelőtt a nagyszüleim ajtaján is bekopogott. Az aggasztó eshetőség, hogy el kell hagyni az otthonukat, állandó téma lett a vacsoraasztalnál, hiába kerülgették, mint válságos időkben minden család. Nem tudtak miatta aludni, és felszökött tőle a nagyapám mindig is ingadozó vérnyomása. Nagyszüleim elég tehetősek ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a költségeket, amelyekkel a házukra aggatott „roskadozó” címke jár, ám fizikailag nem bírnák az árat, amit a törékeny egészségükkel fizetnének érte. Kilencven év súlyával a vállán nagyapámnak épp elég változást jelent, ha eltörik a csésze, amiből a reggeli kávéját inni szokta, és pótolni kell. Így aztán nagyapám összefogott az épületben lakó másik két nyugdíjassal, hogy megakadályozzák a bontást. A fiatalabb lakástulajdonosok támogatták a bontási tervet, mivel azt a kényelmetlenséget, hogy két évre egy bérlakásba kellene költözniük, pénzügyi befektetésnek tekintették, amely majd meghozza a gyümölcsét.

Amikor az újjáépítés körüli hercehurca elkezdődött nagyapámék számára, a Kaya Palas még szilárdan állt az utca túloldalán, a nappalink ablaka tisztelettudóan tekintett a Fenerbahçe Tisztiklubra. Gyerekkoromban mindig egy nyugalmazott tiszt felesége vigyázott ránk, akinek belépője volt a klubba. Rena Teyze rendszerint a klub fákkal szegélyezett utcáira vitt minket sétáltni, a nővéremet és engem, hogy megetessük a mesterséges tóban úszkáló kacsákat. Kuncogva szalutáltunk a parkot őrző katonáknak, különlegesnek és büszkének éreztük magunkat, amiért – hacsak vendégként is – részei lehettünk a rangos társaságnak. A katonaság, ahogy az iskolában belénk sulykolták, a köztársaságunk és a demokráciánk őre volt. Ráadásul olyan hely, ahol a kiskatonák aranyos nyuszikkal teli mini állatkertek körül lebzselnek és mosolyogva szalutálnak a köztük szökdécselő kislányoknak.

Minthogy a Fenerbahçe Orduevi igen drága telket foglal el, mindazok, akik sosem élvezhették a klub kávézójában a víznél is olcsóbban kapható csokit, régóta kritizálták a tábornokok fényűző életmódját. A pasákkal szövetségben a régi Törökország kemalista rezsimjei úgy vélték, hogy némi gazdasági korrupció igazán méltányos ár egy egész ország védelméért cserébe. Ám az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) előretörésével, amely igyekszik megfosztani a hadsereget megnövekedett hatalmától, a tábornokok másfajta kihívásokkal kerültek szembe.

Az AKP rezsim egyik vívmánya, a városrehabilitáció fenyegetően tornyosul a Fenerbahçe tisztiklub fölé, ha nem a nyugalmazott tábornokok engedély nélkül felépített villáira kiadott bontási határozatok háttérfüggönye mögül, akkor a Sledgehammer- és az Ergenekon-per, azaz a hadsereg és az AKP-kormányzat közötti hatalmi harcok bírósági ütközetei idején a kapui előtt szervezett tiltakozások képében. Bár a klub egyelőre védve van a bulldózerektől, az imár üres és tetőtlen Kaya Palas emlékeztet rá, hogy változnak az idők, és még a katonák sem tudják megvédeni a múltat.

Gyermekkorom Isztambulja eltűnőfélben van, a nagyapáim Isztambulja pedig, amelynek még egymillió lakosa sem volt, már a múlté. Mielőtt megépítették volna az első hidat Ázsia és Európa között, anyám iskolai egyenruhájában minden nap kompon kelt át a Boszporuszon. A hidat ma már háttérbe szorítja a Marmaray tenger alatti vasúti alagút. Én Isztambulban többnyire turistának érzem magam, valahányszor megpróbálok a metrón vagy a metrobusz-hálózaton eligazodni, amelyek nem léteztek, amikor én még itt laktam. Amikor taxiba szállok, és a sofőr megkérdezi, hogy ezen vagy azon az úton menjen-e, habozok. Megkérdezik, hova valósi vagyok, feltételezve, hogy mint az isztambuliak 90 százaléka, én is belföldi bevándorlóként kerültem ide. Isztambulban születtem, ahogy a szüleim, a nagyszüleim, és a nagyszüleim szülei is, felelem. Vagy pedig azt hazudom, hogy Edirnében vagy Izmirben élek, és csak látogatóba jöttem.

Ha nem a városi megújulás, akkor az idő és az öregedés csatája fogja átalakítani az utcákat

A legutóbbi látogatásomkor a nagyszüleim örömmel újságolták, hogy győzelmet arattak a városrehabilitáció elleni harcban. Az épület fiatalabb lakói, akiket lelkesített az új lakás gondolata, eleinte nem akartak engedni. Azután rájöttek, hogy az esetleges pénzügyi nyereség nem lenne olyan nagy, mint eredetileg gondolták, így a terv leállt. Egyelőre. Ha nem a városi megújulás, akkor az idő és az öregedés csatája át fogja alakítani gyermekkorom utcáit. Így vagy úgy hamarosan végleg elhagyom az Iğrıp utcát, és ha nem, bizonyára az utca hagy el engem.

S.O.S. Istanbul tiltakozások a Tarlabaşı negyed előtt flickr/istanbulsos

Ezen a legutóbbi látogatásomon ott álltam a Kaya Palasszal szemben, és tudtam, hogy utoljára. Megszámoltam az emeleteket a földszínttől kezdve, a másodikig, a negyedikig, és aztán a nyolcadikig, ahol a barátaim laktak. Az életemnek akkoriban más volt a ritmusa, talán egyenletesebb volt, kevésbé kaotikus. Mint a lift ritmusa, amelyen fel-le jártam, hogy bekopogtassak itt is, ott is, vajon melyik gyerek jön le velem játszani. Immár valamennyi lakás üres, a függönyöket elvitték, az ablakok sivárak.

Utoljára bámultam meg a Kaya Palast, fürkészve a külső rétegeit, elképzelve a berendezéseket és a csöveket, amelyek annak idején a vizet szállították, hogy megmosdathassam a házba titokban becsempészett kóbor kutyákat. Közvetlenül a leszakított tető alól egy hatalmas, csálé, vörös szív mosolygott vissza rám, amelyet láthatólag filctollal festettek egy lakás külső falára a legfelső emeleten. Elképzeltem, ahogy a tizenhárom éves kislány elbúcsúzik.

Publiziert Oktober 2015